Pinket fel akarták gyújtani, mint egy boszorkányt
Azt énekli Pink új albuma, a Trustfall címadó dalában, hogy Képzelj el egy helyet, ahol semmi sem fáj, ahol minden biztonságban van, ahol nem lesz rosszabb. Ez a hely éppenséggel lehet a nappalink is, ahol kialakítottuk a hifisarkot. De csak akkor nem fáj itt semmi, ha nem Pink szól. Mert a Trustfall inkább fáj, mintsem hogy kellemes perceket szerezne. A művésznő kilencedik albuma klasszikus, kockázatmentes poplemez, néha EDM-es, máskor rockosabb, de countrys és R&B-s és funkos elemeket is tartalmaz, szóval a szokásos mixtúra. Annyiban különbözik katalógusa korábbi lemezeitől, hogy létszámfeletti a rusztikus powerballadák száma. Ez azzal magyarázható, hogy meghalt az édesapja, és gyermekei is betegek lettek a Covid idején.
De Pink szerencsére erős nő, aki kiénekli magából a frusztrációt, mesél a sebezhetőségéről, a veszteségei feldolgozásáról, ugyanakkor az album másik fele tipikus pophimnuszokból áll, mint amilyen a Never Gonna Not Dance Again is, amit minden bizonnyal Justin Timberlake Can't Stop the Feelingje inspirált. A legjobb az egészben mégis az énekesnő smirglis, dögös hangja, amivel sokkal jobb dalokat is elénekelhetne, mint az előbb említett Never Gonna Not Dance Again. Pink megmaradt afféle görkoris lázadónak, olyannak, mint Avril Lavigne, csak erősebb hanggal, erősebb testalkattal, és neki jobban áll a retró forrónadrág és teniszütő méretű nyalóka, ami egy kétgyerekes anyukánál szokatlan, de lelke rajta, Madonnánál még mindig sokkal fiatalabb.
Fesd rózsaszínre!
A lemez talán legjobb felvétele a pop-punkos Hate Me, amit Adele szerzőtársával, Greg Kurstinnel írt, és nemcsak a kemény szövege miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert egy áramvonalas, dinamikus, „sallangmentes” rockszám, amelyben úgy énekel „hatalmasat”, hogy nem lesz öncélú és modoros. Azt mondja, hogy minden, amit elbasztál, amiben elbuktál, ami tönkrement vagy ami elveszett, az mind az én hibám. De én tudom, hogy nem. Szóval gyűlölj, engem!… Én vagyok az a szörnyeteg, akire szükséged van… Kemény szavak ezek, és a dal megmutatja, hogy Pinkben mekkora erő és kvalitás van, és milyen kár, hogy nem képes elengedni a globális világsztár státuszt, azt, hogy a gazdasági lapok is ugyanúgy számontartsák, ahogy Grammy nomináló bizottsága is.
QP | Quality Placement
Az ilyen daloknak köszönhetően tudott generációs kikiáltó lenni. Nem vagyok a kurvád! Fel akarsz gyújtani, mint egy gonosz boszorkányt? – énekli aHate Me-ben, és mit mondjunk, erős megszólalás. Ugyanakkor a Pink-féle vurstliban ott a Turbulenc me is, ami olyan, mint egy önmotiváló idézetekkel teli Facebook-poszt, amit a tengerparti homokba írt valaki, vagy egymásra rakott kavicsokra. Meg kell fogadnunk a saját magunknak adott tanácsot: Ne add fel! Van egy hegy az út közepén. Kicsit tovább tart hazaérni. Pink sokszor énekelt a sebezhetőségről, még a legnagyobb slágereiben, mint a Just Like a Pillben vagy a felkavaró Family Portrait-ben.
Függő beszéd
Van, hogy a kapcsolatfüggőség a kábítószer, vagy éppen a kokain. Ezek a dalok minden problémájuk ellenére még akkor is izgalmas utazások, ha nem mindig találja meg hozzájuk a megfelelő zenei kereteket. Például a Runaway olyan pimasz diszkó, amiről eszünkbe juthat egy kisvárosi gimnáziumi törő bál 1985-ből, ahol a tornaterem bordásfaláról lelógó girlandok Albert One Turbo Dieseljének ritmusára lengedeztek. A Never Gonna Not Dance Again görkoris diszkófunkját is nehezen tudjuk értelmezni a The Lumineersszel közösen előadott, zongorára komponált Long Way to Go mellett, ami egy atmoszférikus, érzékeny, csupa ideg felvétel.
Világvége diszkó
Pink úgy váltogatja, próbálgatja a stílusokat, mint a lányok a dresszeket, akik eltévedtek a szalagavató előtt a jelmezkölcsönzőben. Pink vérprofi, mindent kifogástalanul interpretál, de ha már ilyen kvalitásos előadó, vállalhatna több kockázatot is. Egyszerre akar szórakoztatni, és egyben felmutatni a gyászt, segíteni a veszteségfeldolgozásban, kigyógyítani mindenkit a kapcsolatfüggőségből, miközben azok a keretek, amiket a hangszerelés kijelöl, ennyit nem bírnak el. A Last Callban arról énekel, hogy az biztos, hogy jó volt, amíg tartott, De most kurvára elszálltunk. Ez az utolsó hívás a világvége előtt. Nos, jó volt, amíg tartott, talán, de közvetlen a világ vége előtt nem Pinket hallgatnánk, mert sok mindenre képes a csillogó görkoris pop, de a világvége megakadályozására nem.
